REALIZMUS. A REALISTA REGÉNY.

Az ipari forradalom győzelme a napóleoni háborúk után lassan egész Európában átalakította vagy legalább is magához rendelte a gazdaságot. A szabadversenyes kapitalizmus egyre inkább globális méretűvé vált. Ez a folyamat az 1850/1860-as évekre válik befejezetté. A szinte fölfoghatatlan mértékű és ütemű változások nemcsak a gazdaságot és társadalmat változtatták meg, hanem a tudományok is hasonló jellegű változáson mentek keresztül. A nagy francia Enciklopédia aprólékosan rögzített szintje ipartörténeti dokumentum lett. S a tudományok változása megkövetelte a filozófiai elgondolások módosítását is.

Az 1848-as forradalom utáni két évtizedben egymás mellett él a romantika és a realizmus.

Romantika    Realizmus
Elfordul a jelen valóságtól.    A valóság felé fordul.
Különleges hősök.    Tipikus alakok.
Szubjektivitás. Az elbeszélő érzelmileg viszonyul a műhöz.    Az elbeszélő kívülről figyeli az eseményeket.
A hősök lelkileg nem mindig hitelesek.    Hiteles lélekrajz.
A líra a domináns.    Kedvenc műneme az epika.
Metaforikus, költői nyelv, képek áradása.    Száraz, fegyelmezett, dísztelen stílus, tárgyilagosság jellemző.


REALIZMUS
A 19. század első harmadára a polgárság rájön, hogy az eszményi kapitalizmus (a 18. században megfogalmazott polgári utópia) nem azonos a valósággal.
A realizmus stílusirányzata a 19. század első negyedében-harmadában alakult ki, s a 20. század első harmadáig-feléig különíthető el.
A realizmus elnevezés a latin realis szóból eredeztethető. Jelentése tárgyias, valós. Többjelentésű szó. Tágabb értelemben a valósághűbb, formahívebb reprodukálásra törekvő irodalmi irányzat, amely koronként másképp jelenik meg. Szűkebb értelemben a 19. század egyik stílusirányzata.


A REALISTA REGÉNY ELŐZMÉNYEI
Sokat köszönhet a 19. századi ún. polgári regénynek a realista regény. Művelői Swift, Defoe, Fielding. Ebben megjelenik a felvilágosító szándék, kritika, és az embert mint egyént próbálja ábrázolni. Ezt a franciák is kialakítják (Diderot: Az apáca). Fielding műveiben a legfejlettebbek a realista jegyek.
A szentimentalizmus énregénye is mutat realisztikus jegyeket, csakúgy, mint a romantika történelmi regényei (Victor Hugo: Nyomorultak).
Az 1830-as évektől számítjuk a realizmust. Balzac az 1830-as években dolgozta ki írói módszerét Goriot apó (1834) korképében és aprólékos leírásában.
A realista nagyregény diadala 1848-ig tart. Ezután megindul a realista regény felbomlása, válsága. Egyfajta töredezettség, illúziótlanság kezdi jellemezni. Stendhal, Balzac, Thackeray hittek a teljesség elérhetőségében, a valóság bemutathatóságában. Nagy formátumú hősöket mutattak be.

Gustave Courbet francia festő honosította (Realizmus volt kiállításának címe). Courbet író barátai 1856-57-ben Realizmus címen egy folyóiratot is indítottak.

Realista elnevezés az 1850-es évek irodalmában is elterjedt.
Vele párhuzamosan sok más stílusirányzat él ekkor: Klasszicizmus, romantika, naturalizmus, parnasszizmus, impresszionizmus, szimbolizmus.


A REALIZMUS ALKORSZAKAI

    I.    a realizmus kialakulása
(az 1820-as, 1830-as évektől az 1850-es, 1860-as évekig)    - a romantikával együtt az új világábrázolás népszerűsítése a cél;
- a külső világ rajza az első: elsősorban a - társadalom rétegzettségét mutatja be;
- a társadalomkritika visszafogottabb, nem ritkán antikapitalista

    II.    az ún. nagyrealizmus
(az 1850-es évektől az 1870-es, 1880-as évekig)    -az új irodalmi irányzatoktól (szimbolizmus, impresszionizmus) elkülönül;
- a belső világ rajza válik fontosabbá: a társadalom rétegzettsége milyen változásokat hoz létre az egyéniségben;
- a társadalomkritika szigorú, az általános emberi értékek hiányára mutat rá, de lát még reményt a pozitív irányban történő változásra

    III.    a naturalizmussal versengő, azzal keveredő realizmus - nevezik kritikainak is
(az 1880-as évektől az 1910-es, 1920-as évekig)    - kísérlet a naturalizmustól való elkülönülésre;
- az egyén kerül előtérbe: a lelkében és tudatában lejátszódó változások;
- a társadalomkritika szigorú, a javulásra nem lát reményt

    IV.    az ún. utórealizmus
(az 1910-es évektől az 1930-as, 1940-es évekig)    - kísérlet az avantgárd eszközeinek, tapasztalatainak felhasználására
- vagy mereven elhatárolódva mindentől akadémizálódik;
- vagy az egyén kerül előtérbe, s itt átcsúszhat az abszurdba, a groteszkbe
- vagy átcsúszhat egy társadalmi réteg reprezentálásába, s így megszületik a sematikus irodalom;
- a realizmus nem képes ellenállni az ideologizációnak (társadalmi, politikai, hatalmi üzeneteket kell közvetítenie)


A REALISTA NAGYREGÉNY ISMÉRVEI
A műfajok közül a 19. sz. közepén a regény tör az első helyre. A realista regény a műfaj olyan típusa, amely egy történelmi korszakot, a korai kapitalizmust, a maga totalitásában igyekezett bemutatni.
A 18. sz-i polgári regényből kinövő, a romantika bizonyos sajátosságaival meggazdagodott realista nagyregény a pozitivizmus korában kapja meg végső formáját.

JELLEMZŐI:

- A regényvilág tolmácsolása tárgyilagos és mindentudó. A regényvilágot harmadik személyű, objektív, tárgyszerű előadás hozza létre.
- A regény tere valóságos tér, ideje valóságos idő. A regény idődimenziójának szabályai szerint a regényszereplők órája együtt halad az olvasóéval. Ha a cselekményben ábrázolt eseményeknél korábbi vagy későbbi eseményekre kerül sor, ezeket az író külsődlegesen összefoglalja, értelmezi.
- A regényhős hús-vér jellem, akinek küllemét, lelkét, ételmét a regényíró hiánytalanul ismeri. A regény központi figurájának sorsába oldja az író a regényvilág közlését, információs anyagának összességét.
- A realista regényíró úgy válogatja eseményeit, hogy azok emelkedő, fejlődő egységű cselekményt eredményezzenek.
- A cselekmény történéselemeit szigorú ok-okozati meghatározottság akadályozza.
- A realista regény szerkezete úgy épül fel, hogy minden fejezet egy szinttel bővebb, tágabb eseményeket teremt, amelyek fokozzák, kibontják, tovább viszik a korábbi fejezetben megtudottakat. Ennek három eleme: a leírás, a megjelenítés, beavatkozás az eseményekbe.

E regénymodell megteremtői: Balzac, Stedhal, Thackeray.
Legjelentősebb regényírói: Flaubert, Tolsztoj, Turgenyev.



STENDHAL (MARIE HENRI BEYLE)
(1783-1842)

Stendhal valójában egy német kisváros neve. Henri Beyle Grenoble-ban született, apja a város polgármestere. Anyját korán (7 éves korában) elveszti. Nagyapja nevelte, aki republikánus volt, és nagy hatással volt Henrire. Párizsba kerül, bohém életet kezd élni. Az 1790-es évek végén, a napóleoni hadjáratok idején belép a seregbe, diplomáciai, élelmezési feladatokat lát el. Műértő, kedvelte a zenét, festészetet. Racine és Shakespeare című írásában a romantika mellett foglal állást a klasszicizmussal szemben. Megírja Haydn és Mozart életrajzát; a Festészet történetét Útikönyve a Róma, Nápoly és Firenze, amelynek borítóján szerepel új írói álneve. Visszatér Párizsba és megjelenteti A szerelemről című írását. Ebben fejti ki az ún. kikristályosodási elméletét: ha a férfi szerelmes, a nőt maga ideájával veszi körül.
Csakhamar egyik hangadója a romantikus mozgalom liberális szárnyának. Gondolkodására főleg Destutt és Tracy hat, barátkozik Courier-vel, Mérimée-vel, Saint-Beuve-vel. Stendhalt a júliusi forradalom után konzullá nevezik ki
Civita Vacchia városába, Olaszországba. Hivatali munkája mellett olasz tárgyú elbeszéléseken dolgozik, s megírja Napóleon életét. 1842 telén Párizsban tölti szabadságát, váratlanul szélütés éri. Sírkövén kívánsága szerint ez olvasható: „Arrigo Beyle, Milanese.”

ARMANCE (1827) címmel jelenik meg első regénye. Ez egy Octave nevű arisztokratáról szól. Egy jóravaló fiatalemberről, aki irigyli a nem nemesi származású embereket, akik dolgozhatnak. Tétova ember. Párbajt vív Armance-ért, de mivel impotens, akarja is meg nem is ezt a szerelmet. Végül, hogy megvédje a nőt, feleségül veszi, de aztán elutazik, és a hajón megmérgezi magát. A regény leleplezi az arisztokrata világ tehetetlenségét, ingyenélőségét. Nagy felháborodást váltott ki a saját korában. Ez a regény még nem kiforrott, nem válik híressé vele.

VÖRÖS ÉS FEKETE (1831)

A Vörös és fekete alcíme Krónika 1830-ból. A Restauráció-korabeli társadalom kegyetlen krónikája. Mottója: „Az igazságot, a kíméletlen igazságot!” Julien Sorel a regény főhőse visszafojtja valódi érzelmeit, alakoskodik az alakoskodók között, az elmélkedés gyönyörét élvezve hódít meg olyan nőket, akiknek a társadalmi helyzete és rangja magasabb az övénél. De mégsem annyira romlott, hogy mindezt bírná a végletekig. Talán erre a nagyon esendő emberi tartalomra utal e rejtélyes, többértelmű cím is: a vörös és fekete ellentéte nemcsak a politikai erők küzdelmét sejteti, hanem, mint a ruletten a nyerést és a vesztést is. A fekete az egyetlen járható utat, a papi pályát jelképezi, a vörös katonaságot. Lehet általánosabb az értelmezés: siker és dicsőség – bukás és halál, amelynek lehetőségét magában hordja az ember. Julien megpróbált kitörni, ahogy épp tudott. Életútjának minden mozzanatán érződik a folyamatos, riadt tekingetés hátra és előre, lefelé és felfelé. Julien menekülhetne, de nem teszi, mert utálja már az álarcot, s a végső küzdelemben, bíráival szemben, erős és szabad akar maradni. Emberi méltóságát az önként vállalt halállal szerzi vissza. (Sztoikus szabadságfogalom: elfogadni a megváltoztathatatlant, harmóniában élni önmagunkkal.)
A nők ablakához támasztott létra a karrierizmus szimbóluma a műben. A regény végül mégse karrierregényként zárul, mert Julien megtisztul, felemelkedik előttünk.

A történet valóságalapú. A Törvényszéki Újság 1827-es számában olvasta Stendhal, hogy egy fiatalember rálőtt egy férjes asszonyra a templomban. Kinyomozták, hogy a köztük lévő szerelmi viszony miatt történt ez az eset. A fiatalember náluk volt házitanító előtte.

1. fejezet
A regény főhőse Julien Sorel, egy ács fia, aki egy Verriéres nevű kisvárosban él. Nem szeretik családjában, mert okos, szellemes, tehetséges. Egy pap figyel fel rá, mert kívülről tudja az Evangéliumot. Fivérei nem szeretik, mert irigyek rá. Apja azért nem szereti, mert nem dolgozik a fűrészüzemükben (egy gerendán ülve olvas – átvitt értelmű, társadalmi szerepére utal).
A polgármester felfogadja Julien-t házitanítónak. Julien ki akar törni a kicsinyes világból. Papi pályára készül (feketében jár), de Napóleonnal is szimpatizál. Julien mindenkit elkápráztatott tudásával. A gyerekek rajongtak érte, s nem volt olyan nőcseléd, akinek ne dobogtatta volna meg a szívét. Ő azonban nem érezte jól magát az úri társaságban. Mikor de Renalnénak tudomására jutott, hogy a fiúnak kevés a fehérneműje, felajánlotta, hogy vesz neki, de ő ezt büszkén visszautasította. Nem is sejtette, hogy becsületességével és látszólagos odaadásával közben sikerült meghódítania a háziasszony szívét. Elisa, de Renalné cselédje tekintélyes örökséghez jutott, s kijelentette, Julien felesége szeretne lenni. Mindenki - még Chélan abbé is - igyekezett rábeszélni a fiút a házasságra, ő azonban jövőbeli fényes terveire gondolt, s visszautasította a lányt.
De Renalék közben vidéki birtokukra, Vergybe utaztak, ahova Julient is magukkal vitték, majd megérkezett Derville-né, a polgármesterné unokahúga is. De Renalnak nemsokára vissza kellett mennie, s Julien egyedül maradt a két asszonnyal és a gyerekekkel. Érzelmei ellenére azonban de Renalné igyekezett tartózkodóan viselkedni Juliennal. Ez a túlzott visszafogottság viszont felkeltette a fiú figyelmét, s elhatározta, hogy valamiképp megtöri az asszony ellenállását. De Renalné életében először érzett szerelmet, de a házasságtörés szörnyűsége visszariasztotta, ezért elhatározta, hogy hidegen fog bánni a fiúval, noha ebbe egészen belebetegedett. 
Julien elhatározta, hogy szeretőjévé teszi az asszonyt, de csak azért, ha majdan szemére vetik egykori nevelői állását, legyen mivel megmagyaráznia azt. Ezen gondolatmenetet követően hevesen szerelmet vallott de Renalnénak. Az asszony rendre utasította. Julient ez elkedvetlenítette, s hazautazott Verriéres-be. Másnap újult erővel tért vissza, s minden óvatosság nélkül közölte de Renalnéval, hogy hajnali kettőkor átmegy a szobájába. Talán őmaga lepődött meg a legjobban, hogy végre sikerült megszereznie magának ezt az erkölcsös asszonyt. Ettől fogva rendszeressé vált, hogy Julien éjszakánként felkereste de Renalnét. Az asszony a közöttük lévő tízéves korkülönbség miatt aggódott, de Julien meggyőzte arról, hogy szereti. Derville-né megpróbálta figyelmeztetni barátnőjét, hogy kapcsolatuk nem vezet jóra, de de Renalné ezzel nem törődött. Julien feltárta de Renalné előtt valódi politikai érzelmeit, de úgy, mintha mindezt csak egy barátjától hallotta volna.
Szeptemberben Verriéres nagy eseményre készült, de Renalék hazautaztak, s elkészítették a fogadást. Nem kis felháborodást keltett a helyiek körében, hogy paraszti származása ellenére Julien a válogatott díszőrség tagja lett. Otthon de Renalné legkisebb fia, Stanislas-Xavier megbetegedett. Állapota egyre rosszabbra fordult, az asszony magát okolta ezért, s elhatározta, hogy mindent bevall férjének. Juliennak csak nagy nehezen sikerült lebeszélnie arról, hogy tönkretegye mindannyiuk életét. Felajánlotta, mindenben engedelmeskedik neki, hiszen ő is bűnös, s az asszony beleegyezett.

Elisa, mikor rájött, hogy szerelmét tulajdon úrnője csábította el, elhatározta, hogy bosszút áll, s Valenod-val névtelen levelet küldött de Renalnak. Aznap éjjel a szerelmesek nem találkoztak. Julien másnap levelet kapott de Renalnétól, melyben az asszony azt kérte tőle, hogy kapcsolatuk megmentése érdekében írjon egy a férjéhez hasonló névtelen levelet neki is, ő majd bemutatja azt urának, s így elhitetheti vele, hogy megpróbálták megrágalmazni őket. Julien követte az utasításokat, s egy könyv kivágott szavait ragasztotta fel a kapott papírra. De Renalné úgy tett, mintha épp most érkezne Verriéres-ből, s felháborodva nyújtotta át férjének az aljas rágalmakat tartalmazó levelet. A beszélgetés közben elárulta, hogy Valenod valaha udvarolt neki, mire de Renal látni kívánta a tőle kapott leveleit. Meglepődve látta, hogy a levélpapírok megegyeznek, tehát a névtelen üzenet Valenod műve. De Renalné terve sikerült. Valenod elintézte, hogy Elisa elhagyhassa a polgármesteréket, a lány pedig távozásakor mindent elmondott Chélan abbénak. Luliennek azonnal Besançonba kellett utaznia. Ott beiratkozott a szemináriumba. Az igazgató, Pirard abbé volt. Julien mindenben a legjobb akart lenni, ami itt bűnös hivalkodásnak számít. De nem volt elég képmutató, ez pedig egy szemináriumban a legfőbb szabály. Társai kiközösítették, Luther Mártonnak kezdték csúfolni, s néha már-már majdnem megverték.  Castanede abbé, az aligazgató, aki gyűlölte a janzenista Pirard-t, mindenben megpróbált keresztbe tenni neki. A tanárok közül a jóságos Chas-Bernard abbé kedvelte Julient. Úrnapja közeledtével az abbé, aki a helyi székesegyház szertartásvezetője volt, megkérte a fiút, hogy jöjjön el feldíszíteni a templomot. Julien boldogan segített barátjának. Amikor a körmenet megindult a templom felé, még csak néhányan tartózkodtak az épületben. Julien feladata volt, hogy a rendet felügyelje. Egy térdelő nőhöz lépett, és hirtelen felismerte de Renalnét. Az asszony elájult, mire a közelben tartózkodó Derville-né elküldte Julient. A fiú távozott, de már ő is alig állt a lábán.

Nemsokára elérkezett a vizsgák ideje. Julien kitűnően felelt, de a de Frilair vezette bizottság egy aljas húzással (világi irodalmi ismereteiről kérdezték, s kiderült, jártas ebben a lázító művészetben) visszaminősítette. Pirard kedves tanítványa megalázásába egészen belebetegedett. Pirard Párizsba utazott, ahol de La Mole biztosított neki egy jól jövedelmező külvárosi plébániát. Az abbé jól tudta, hogy a márkinak szüksége lenne egy megbízható titkárra, s Julient ajánlotta erre a feladatra. Julien még aznap levelet kapott, melyben azt kérték, hogy haladéktalanul utazzon Párizsba. Útközben Chélan abbénál szállt meg, de annak határozott kérésére nem tudta megállni, hogy ne keresse fel de Renalnét. Regényes módon lopódzott be a házba, s egy teljes szenvedélyes napot töltöttek együtt, de de Renal nemsokára gyanút fogott, s Juliennak menekülnie kellett tovább, Párizs felé. Julien megérkezése után három napig ismerkedett a párizsi léttel, majd végül rászánta magát, s meglátogatta Pirard abbét.

2. fejezet
Pirard bemutatta a márkinak, majd a következő két napra szabadságot kapott, ezalatt a kapott pénzből szerzett  magának új ruhákat és cipőt. Mikor ezzel végzett, visszatért a palotába, ahol megkapta első napi munkáját, melyet precízen el is készített (igaz, de La Mole-nak feltűnt igencsak kifogásolható helyesírása). Aznap este már a márkiék asztalánál vacsorázott, s megismerkedett a márkinéval, valamint gyerekeivel: Norbert-rel és Mathilde-dal. Julien odaadó munkájának köszönhetően egyre nagyobb bizalmat élvezett. Ő intézte a márki összes fontosabb levelezését, s ő ellenőrizte a márki vidéki birtokait. Emiatt többször - rövid időre - el kellett utaznia Normandiába és Bretagne-ba. Emellett tanult is, Pirard abbé közbenjárására beiratkozott egy párizsi szemináriumba. A márki, köszvényrohama óta sokkal barátságosabban viselkedett Juliennal.

Mathilde kérésére elfogadott egy meghívót de Retz herceg báljára. A rendezvény káprázatos volt, melyen egyértelműen Mathilde volt a királynő. Julient elvegyült a tömegben, s éppen Altamira gróffal beszélgetett szenvedélyesen. Altamira Spanyolországból származott, részt vett a Napóleon elleni spanyol szabadságharcban, aminek bukása után hazájában halálra ítélték, ezért Franciaországba távozott. Éppen arról vitatkoztak, szabad e nemes cél érdekében akár emberéleteket is ontani, mikor mögéjük lépett Mathilde. A lány boldogan hallgatta őket, s egyre inkább megkedvelte Julient.
Másnap a fiúnak feltűnt, hogy Mathilde gyászruhát visel. 1574. április 30-án a család ősét, Boniface de La Mole-t és barátját, Annibal de Coconassót IX. Károly alatt d'Alencon herceg kivégeztette. Állítólag Navarrai Margit, aki később IV. Henrik felesége lett, elkérte szeretője, de La Mole fejét a hóhértól, s maga temette el. Ezóta egyébként a de La Mole-család minden férfitagjának második keresztneve Annibal.

Mathilde nem egy átlagos párizsi arisztokrata lány volt. Nyilvánosan dicsérte Julient, s ha valaki megsértette, rögtön védelmére kelt. Julien azonban félreértette a helyzetet. Azt hitte, Mathilde társaival összefogott ellene, s egyetlen céljuk, hogy jól lejárassák. Ezért is, tulajdonképpen örült, hogy de La Mole megbízására néhány napra Languedocba kellett utaznia. Az indulás előtti nap azonban levelet kapott Mathilde-tól. Szabályos szerelmi vallomás volt! Nem akarta elhinni, hogy ez a lány őt választotta de Croisenois helyett. Örömébe viszont némi üröm is vegyült. Arra gondolt, mi van, ha ez is csak ugratás. Éppen ezért válasza hideg és kimért volt. Másnap Mathilde üzenete viszont rendkívül meglepő volt: még aznap éjszaka beszélni akart vele, s kérte, másszon fel egy létrán a szobájába. A létrát leengedte maga után, s Mathilde-dal egész éjszaka beszélgettek. Azonban, mint később kiderül, ez a szerelem egészen más volt, mint amit de Renalné iránt érzett egykor. Mathilde a következő napokban egyre hűvösebben bánt vele, majd nemsokára rájött, hogy mégis szereti Eközben Julien egyre jobban beleszeretett Mathilde-ba. Előkereste újból a létrát, s felmászott Mathilde szobájába. A lány sírva kért bocsánatot addigi viselkedéséért, s megígérte, most már örökké szeretni fogja. Másnap reggelre természetesen már ezt is megbánta, s felejtette ígéretét is.

A márki hívatta Julient, és  felkérte, hogy segítsen neki és társainak titkos tervükben. Másnap egy ismeretlen házba hajtottak, ahol 12 befolyásos ember gyűlt össze. A fiúnak egyelőre az a feladat jutott, hogy jegyezze le a beszélgetésük során elhangzottakat. Otthon rögtön letisztázták a jegyzetet, s összeállítottak belőle egy rövid summázatot. Juliennek ezt kellett megtanulnia, s felmondania majdan Z. hercegnek. A fiú másnap el is indult hosszú útjára. A vágy emésztette, hogy viszontlássa Mathilde-ot, de nem is remélhette, hogy visszakapja valaha a lányt. Egy nap találkozott orosz barátjával, Korasoff herceggel, akinek elpanaszolta bánatát - persze kitalált nevekkel. A herceg, aki híres gavallér volt, azt tanácsolta neki, hogy kezdjen el nyilvánosan udvarolni Mathilde egyik nőismerősének, s e célból 53 előre elkészített szerelmes levelet is adott neki. A kiszemelt de Fervaques marsallné lett, aki rokona volt X. püspöknek, aki a franciaországi egyházi javadalmakat osztotta. Ezt követően Julien és de Fervaques-né egyre több időt töltöttek együtt, mely láthatóan rosszul érintette Mathilde-ot. Egyedül szegény de Croisenois, aki addigra már a lány jegyese volt, nem értett az egészből semmit. Julien bármennyire is igyekezett, nem tudta beleélni magát teljesen az udvarlásba.

Egy nap Mathilde már nem bírta tovább türtőztetni érzelmeit, Sírva vallott immár sokadszor szerelmet Juliennak, aki alig bírt uralkodni magán, de nem lágyult el, mert érezte, ekkor újra elveszíti a lányt. Gondolkodási időt és bizonyítékot kért Mathilde-tól, majd gyorsan távozott, mert érezte, már nem sokáig tudja megjátszani magát. Kapcsolatukat ezután Julien irányította. Mathilde hűséges volt hozzá, és soha többé nem akarta elhagyni őt. Örömük azonban nem tarthatott sokáig, Mathilde váratlanul terhes lett. Ezen a ponton a lány elhatározta, hogy mindent bevall apjának. Julien hiába kérlelte, Mathilde azt mondta, adott esetben akár még a száműzetést is vállalja vele. Így történt, hogy egyik este de La Mole egy levelet talált asztalán, melynek elolvasása után heveny dührohamot kapott, s Julienért küldött. De La Mole lassan-lassan megenyhült. Juliennak átengedte languedoci birtokát, lovagi címet és huszárhadnagyi rangot biztosított neki Julien Sorel de La Vernaye névre. Az esküvőbe viszont még nem egyezett bele, előbb ragaszkodott hozzá, hogy Julien utazzon le Strasbourg-ba, hogy átvegye legújabb kitüntetéseit.
Julien boldog volt. Világéletében arra vágyott, hogy katona lehessen. De La Mole pénzt küldött neki, melynek egy részét családjának ajándékozta, egy kisebb részét pedig Chélan abbéra bízta, hogy ossza szét a verriéres-i szegények között. Míg ezt intézte, levelet kapott Mathilde-tól. Kiderült, de La Mole felkereste de Renalnét, aki meglehetősen rossz színben tüntette fel őt a márki előtt, s ezért de La Mole megtiltotta lányának, hogy valaha is Julien felesége legyen. A fiút elöntötte a harag, és szó nélkül távozott. Verriéres-be utazott, pisztolyokat vásárolt, s a templomba lépve a mise alatt kétszer de Renalnéra lőtt. Julient elfogták, s a verriéres-i börtönbe vetették. De Renalné nem halt meg, csupán vállát érte a lövés. Julien búcsúlevelet írt Mathilde-nak, majd nemsokára zsandárok érkeztek, s Besançonba szállították. Meglátogatta egykori tanítója, Chélan abbé, majd Fouqué is, aki felajánlotta, mindent megtesz, hogy felmentse és kiszabadítsa barátját. Julien azonban nem gondolt a szabadulásra. Tudta: ölni akart, s ezért halállal kell bűnhődnie. A kihallgatásokat de Frilair abbé vezette, s igencsak meglepődött, mert a fiú mindent beismert, sőt, őmaga sürgette az ítélethozatalt.

Egy nap aztán megjelent Mathilde Julien cellájában. A fiú csodálta őt, amiért annyi veszélyt vállalva eljött utána Besançonba, de a lány segítségét is elutasította. Mathilde azonban nem akart beletörődni Julien sorsába. Felkereste de Frilairt, s figyelmébe ajánlotta X. püspököt, aki neki jó barátja. Az abbé, akinek már nagyon fájt egy püspökségre a foga, cserébe felajánlotta, hogy beszél a később kisorsolandó esküdtekkel. Mathilde nem árulta el szervezkedéseit a fiúnak. De Renalné sem bírta tétlenül nézni az eseményeket. Besançonba utazott, s személyesen írt levelet minden esküdtnek, melyben kifejtette, hogy szereti Julient, s nem élné túl, ha a fiúnak miatta kéne meghalnia. Végül elérkezett a tárgyalás napja. Az ítéletet hajnali egykor hirdették ki, mely egyhangú többséggel állapította meg, hogy Julien Sorel bűnös. Julien három napja maradt, hogy rendezze magában gondolatait, s felkészüljön a halálra. De Renalné. kérésére rögtön aláírta a fellebbezési nyilatkozatot, cserébe de Renalné megígérte, hogy gondját fogja viselni Julien gyermekének. Végső csapásként bejelentették apja érkeztét is. Az idős Sorel nem hazudtolta meg magát, durván támadt fiára. Juliennak azonban még kínos helyzetében is sikerült valamivel fölébe kerekednie azzal, hogy több pénze volt. A jelentékeny örökség hatására aztán gyorsan megjuhászodott az öreg.
A kivégzés után Mathilde emberfeletti erőről tanúbizonyságot téve, csodált elődjéhez, Navarrai Margithoz hasonlóan, önkezével helyezte végső nyugalomra szerelme levágott fejét. De Renalné a kivégzés után három nappal meghalt.

LUCIEN LEUWENt (Vörös és fehér) még 1834-ben kezdte el írni. A polgárkirályság társadalmát mutatja be. A hős egy gazdag bankár fia, apja vagyona és befolyása révén mindent elérhet. Az első rézben katonatiszt akar lenni, vidéki városban szolgál, részt vesz egy munkássztrájk leverésében, nagy és szép szerelem középpontjába kerül. Majd a második részben fontos pozícióban kerül. Ez a második rész a pénz megdicsőülésének maró szatírája.
PÁRMAI KOLOSTOR (1838) hőse Fabrizio del Dongo ugyan jelen van az eseményekben, de mintha mégis kívülről nézné őket. Belső életének fő törekvése ugyanis a boldogság, az egyensúly, a harmónia megteremtése. A mikor életútjának első állomásaként Párizsba érkezik, beáll Napóleon császári seregébe, részt vesz a waterloo-i ütközetben. Ő a csatatéren is önmagát, belső életének gazdagodását keresi. Franciaországi kalandja miatt Milánóba kerül, ahol liberalizmussal gyanúsítják. Nagynénje, Sanseverina hercegnő pártfogása segít rajta. A hercegnő szereti az ifjút, aki azonban csak az érvényesülés felé tör. A hercegnőbe szerelmes kormánytó miniszter segítségével Fabrizio magas állásba kerül, de a miniszter ellenfelei tőrbe csalják. Börtönbe kerül. Boldogságvágya itt is törhetetlen. A börtönigazgató leányába, Cléliába lesz szerelmes. Fabrizioban az addig bizonytalan vágy kristályosodni kezd. Szerelmük ugyan beteljesül, de Clélia meghal. Fabrizio visszavonul a világtól, a pármai karthauzi kolostorban fejezi be életét.



HONORÉ DE BALZAC
(1799-1850)


Tours-ban született. Igazi becsvágyó, felfelé törő, érvényesülni vágyó ember volt. Édesapja a hadosztály élelmiszer ügyeit intézte. Igazi nevük Balssa volt, az apja ezt előkelősítette a napóleoni időkben de Balzacra.  Az előkelőségvágy a fiúban tündöklésvággyá, fényűzésvággyá, mindent-akarás-vággyá erősödött. Ifjú jogászként elcsábítja az irodalom. A családtól kér támogatást. Miután elfogy a pénze, kölcsönökből nyomdász lesz. Azonban ez a vállalkozás is rossz véget ér, a maga bőrén érzi a pénz hatalmát. Amikor sikeres, fizetgeti az adósságait. Megírja a Huhogók (1829) regényét, amely a forradalom napjaiban játszódik. Hallatlan munkabírással dolgozik, olcsó padlásszobát bérel. Példaképe Napóleon: „Amit ő karddal kezdett, én tollal fejezem be.” 1830-ban kezd művészi formát ölteni teremtő képzelete, ekkor születik meg az a világ a melyet Emberi színjátéknak nevez.  Halála évében Evelin Hanska lengyel grófnót veszi feleségül.

Balzacban megfogalmazódik az a gondolat, hogy mindegyik regénynek és elbeszélésnek zárt egésznek kell lennie, valamennyi egyetlen nagy egységként függjön össze. Aki itt csak mellékalak, az egy másik regényben főszereplő legyen; vagy akit az olvasó két-három regényből már jól ismer az események előteréből, az egy következőben esetleg éppen csak megjelenik a cselekmény peremén. És ahogy az évek múlnak, az idősek meghalnak, új nemzedék születik. Összefüggő regényciklust tervezett tehát, de a nagy sorozatnak egyelőre nem adott közös címet, később Társadalmi tanulmányoknak akarta elkeresztelni. És csak 1842-ben találta ki az Emberi színjáték címet, mintegy ellentétpárjaként Dante Isteni Színjátékának.

A legáltalánosabb elvek szerint tagolja a műveket három csoportba:
a) Erkölcsi tanulmányok, melyek alcsoportját jeleneteknek nevezi:
- Jelenetek a magánéletből (Goriot apó);
- Jelenetek a vidéki életből (Eugénie Grandet, Elveszett illúziók);
- Jelenetek a párizsi életből (César Birotteau; Kurtizánok tündöklése);
- Jelenetek a politikai életből;
- Jelenetek a katonai életből;
- Jelenetek a falusi életből.
b)Filozófiai tanulmányok.
c)Elemző tanulmányok.

Laza alkotószelleme azonban saját besorolását is szétszakította: a vidéki élet jelenetei közé rakta az Elveszett illúziókat (Párizsban játszódik). Megtervezte, hány regényt öleljen át az Emberi színjáték (150 helyett 90 műből áll). Legnagyobb méretű vállalkozás ez: 2000 szereplőt mozgat a 90 regényben.

Műveiben a francia társadalom fejlődésének 1816-1848 közötti időszaka tárul fel. Ez a korai, vadkapitalizmus kialakulásának ideje. Nagy vagyonok születnek, mások elszegényednek. Ahogy egyik szereplője mondja: Párizsban a szenvedélyek két szóval jelölhetők meg: arany és gyönyör.

Jellemző balzaci motívumok, helyzetek:
-    Gyenge ember harca a kegyetlen társadalommal.
-    Vidék és főváros ellentéte.
-    A szenvtelen külső mögött tomboló szenvedélyek rajza visszatér.
-    Tiszta lelkű hősök viaskodása a romlottsággal.
-    A jó erőtlensége a gonosszal szemben.

A balzaci hősök erkölcsileg problémás emberek, mégis érdekesek. Sok hős jellegzetesen valamilyen eszme, szenvedély, bűn megszállottja (Rastignac – karrier).

SZAMÁRBŐR (1831) a vágy és a valóság viszonyának magyarázata, tele értékes önéletrajzi adatokkal, gondolatokkal, töprengésekkel.

GORIOT APÓ (1834) az első mestermű, amelyben új módszerét alkalmazza. A regény középpontjában Eugène de Rastignac áll, aki nem feltétlenül romlott, de érvényesülési vágyban mindenre kapható. Ő fogja össze a két irányba szétágazó cselekményt: a Vautrin- szálat és a Goriot-szálat. A Vautrin-szál bűnügyi regény, gyilkossággal, sötét kalandokkal, amely a társadalmi alvilág felé vezet. A Goriot-szál kegyetlen érzelmi regény, szenvedélyek izzásával, s ez a társadalom legfelső rétegeiben. Az érdek, a pénz varázskulcsként nyitja meg az igazság ajtaját. A pénz jelenti a boldogságot, sőt a pénz határozza meg az erkölcsöt. Rastignac is azért vásárolható meg, mert szegény. Goriot-t szeretnék a leányai és vejei, ha gazdag maradt volna. A regény végén Rastignac hívja ki élethalálharcra a társadalmat.

Párizsban Az özvegy Vauquer-né panziójában, a Neuve-Sainte-Genevičve utcában 1819-ben majdnem teltház volt. Az első emeleten élt egy volt köztársasági hadbiztos özvegye, Couture-né egy fiatal lánnyal, Victorine-nal, akit apja kitagadott örökségéből, s így az idős asszony nevelte szerény nyugdíjából. A második emeleten lakott egy Poiret nevű nyugalmazott tisztviselő és egy magát Vautrinnek nevező úr, aki elmondása szerint korábban nagykereskedő volt. A legfelső, harmadik emeleten élt egy vénlány, Michonnea; egy volt tésztagyáros, akit mindenki Goriot apónak szólított és egy alkalmi bérlő, Rastignac nevű diák, aki jogot hallgatni érkezett a fővárosba. Egyvalaki volt közöttük, akinek rovására állandóan élcelődtek, ő volt Goriot apó. Megtudták, hogy Goriot apó még korántsem olyan szegény, Ami viszont felettébb különös volt, hogy gyakran fiatal, jól öltözött hölgyek jártak nála. Goriot hiába bizonygatta, hogy az említettek a lányai, magukban mindannyian elkönyvelték, hogy az idős Goriot a kéj és az élvezetek hajhásza, s a fiatalasszonyok mind az ő kitartottjai.
Rastignac az egyik bálon megismert egy gyönyörű nőt, Anastasie de Restaud grófnét. Mikor hazaért, a szomszédból hangokat hallott, a kulcslyukon belesett Goriot szobájába. Az öreg kedvenc ezüst teáskészletét lapítja össze.
Rastignac egy kicsit körbetájékozódott Goriot apó múltját illetően: Jean-Joachim Goriot kezdetben egyszerű tésztagyári munkás volt, majd a forradalom idején, 1789-ben felvásárolta gazdája csődbe ment üzletét. Később elfogadta körzete elnökségét, s az éhínség során sikerült meggazdagodnia. Feleségül vette egy brie-i gazdag bérlő lányát, akitől két lánya, Anastasie és Delphine született. Hét év múlva elvesztette feleségét. Mérhetetlen szeretete lányai irányába fordult. Gyermekeit igyekezett taníttatni és gazdagon ruházni. Mikor lányai eladósorba kerültek, mindegyikükre akkori vagyonának fele esett hozományul. Őmaga még öt évig dolgozott, majd barátai unszolására beköltözött Vauquer-né penziójába.
Vautrinnek volt egy terve: Rastignac csábítsa el Victorine-t, majd vegye feleségül.  Ezalatt Frédéricet, Victorine testvérét egy barátja elteszi láb alól. Így a lány marad apja egyetlen örököse. Ebből Vautrin csupán néhány százezret kér, mellyel elköltözhet az Egyesült Államokba, néger rabszolgákat vehet, s ott berendezhet magának egy kis ültetvényt. Rastignac első hallásra felháborodott a tisztességtelen ajánlaton, de Vautrin további gondolkodási időt adott neki.
Rastignac közben összebarátkozott Goriot apóval, aki úgy kapott minden apró a lányairól szóló hírfoszlány után, mint egy szerelmes. A diákot másnap levél várta Delphine-től, melyben arra kérte, vigye el aznap is az operába. Rastignac örömmel ment, de a báróné nem az operába, hanem a kaszinóhoz hajtatott vele. Mikor a szerzett hétezer-kétszáz frankkal visszaszállt a báróné kocsijába, az elmondta, hogy férje fokozatosan rátette kezét apjától kapott hozományára, ha pénzre volt szüksége, mindig apjához tért vissza.
Rastignac napközben gondtalan, társasági életet élt, de mikor éjszaka hazatért a kis, városi penzióba rá kellett döbbennie, hogy gyakorlatilag nélkülözések közepette tengődik. Pedig érdekes dolgok derültek ki. Az az ember, aki Vautrinnek adja ki magát, tulajdonképpen Jacques Collin, ismertebb nevén a Vasfejű, egy szökött fegyenc, aki abból él és gazdagodott meg, hogy a rabok börtönbe vonulásuk előtt neki adják pénzüket, amit ő megőriz, sőt, kamatoztat, s mikor társai szabadulnak, azt visszaszolgáltatja nekik. Ha ő az, a vállán meg van bélyegezve. Vautrin terve szépen alakult: Victorine beleszeretett Rastignacba, s immár elkerülhetetlen a párbaj, Frédéric Taillefer és barátja, Franchessini gróf között. Rastignac figyelmeztetni akarta Taillefer-t, de Goriot apó megállította, s elmesélte, hogy vett neki egy kis legénylakást az Artois utcában, ahol nyugodtan találkozgathat majd Delphine-nel. Vautrin tisztában volt vele, nem szabad hagynia, hogy Rastignac aznap este elhagyja a penziót, a borba altatót kevert. Rastignac és Goriot másnap délben ébredt fel. Addigra már az a hír várta őket, hogy az ifjabb Taillefer halálos sebet kapott. Azonban Vautrin nem élvezhette ki a siker ízét, hatni az italába kevert folyadék. Tehetetlenül lerogyott, s már jöttek is érte a csendőrök.
Victorine és Couture-né is elköltöznek, miután a lány testvére meghalt, s apja kénytelen volt visszafogadni egyetlen megmaradt gyermekét. Néhány perc alatt jóformán kiürült az épület.
Költözködékor Rastignac a saját szobájába vonult. A diák nemsokára arra lett figyelmes, hogy vendég érkezett Goriot-hoz. Delphine volt az, s Rastignac kihallgatja beszélgetésüket. Férje teljesen kiforgatta vagyonából, azt különböző üzletekbe fektette be. Még peres úton sem tudják kimenekíteni a pénzt, mert ha erre kerül a sor, Nucingen kereket old. Ekkor lépett be a szobába Anastasie, aki még húgánál is jobban el volt keseredve. Elmondása szerint Maxime hamis váltókkal óriási tartozást halmozott fel, ő pedig eladta a családi gyémántokat, hogy keisegítse szeretőjét. Mikor férje megtudta, mit cselekedett, arra kényszerítette, hogy adja át neki a vagyona feletti rendelkezési jogot, Ekkor Rastignac belépett a szobába, s felajánlotta, kisegíti Anastasie-t. A grófné azonban összeveszett húgával, amiért az nem mondta el, hogy idegenek is hallják a beszélgetést. Ez már sok volt Goriot apónak, aléltan rogyott az ágyra. Goriot állapota egyre rosszabodott, félrebeszélt, testét láz gyötörte. Lázálmában leányait hívogatta: „Mindig szomjaztam és sohasem ihattam. Két vőm megölte leányaimat… Minden a pénztől függ, még az is, hogy leányaink vannak.” Rastignac ápolgatta Sylvie és Christophe Bianchon (orvostanhallgató) segítségével. Mikor már Goriot állapota válságossá vált, Rastignac maga ment el a lányokért. Miután Rastignac visszaért a penzióba, Goriot elméje végleg elborult. Beállított Restaud-né, elszökött hazulról, hogy láthassa apját. Néhány perccel később Goriot szíve is megállt. A temetést Rastignac és Bianchon intézte. A sírkőre a következő feliratot vésték: „Itt nyugszik Goriot, Restaud grófné és Nucingen báróné apja, eltemetve két diák költségén.” A szertartás után Rastignac Párizsnak szegezi a kihívást: „Most rajtunk a sor!”, s vacsorázni megy Delphine Nucingenhez.

Az EUGÉNIE GRANDET (1833) története a vidéki élet jelenetei. Itt a meggazdagodott polgár nem a szülői szeretet mártírjai, hanem a vagyonszerzés szenvedélyének megtestesítői. Grandet urat csak a halál győzheti le, mert ő egy kor és egy társadalom betegségét testesíti meg. Eugénie apja vagyonszerzési mániájának áldozata. Szelíd és engedelmes leány. Amikor egyszer szerelemre lobban a Párizsban csődbe jutott és hozzájuk menekült előkelő modorú unokafivére iránt, apja tudta nélkül a fiúnak adja megtakarított pénzét. A fiú pedig szerencsét próbál, meggazdagodik, és elfelejti a vidéki rokont. Eugénie lassan beleöregszik a vidéki polgárok egyhangú, sivár életébe. A mű minden mozzanata a kérlelhetetlen aranyláz jellemzésére szolgál. A tiszta és hiszékeny leány alakja mellett még kontrasztosabb az apa és az arany zsarnoksága.

A VÖLGY LILIOMÁban (1835) Balzac saját szerelmi életét dolgozza föl.  Egy tisztalelkű grófnőről, Henriette-ről szól, aki szomorúan tengeti életét mogorva és vad férje mellett. Egy nap a környékre vetődik Félix de Vandenesse, aki meghitt beszélgetésekben vall magányos gyermekkoráról, küzdelmes ifjúságáról. A rokon lelkek felismerik egymást, bensőséges szálak fonódnak köztük, szótlan szerelem fűzi össze őket. A fiú visszatér Párizsba. Henriette várja, hogy visszatérjen, de csak egy hír érkezik, hogy a fiú egy divatos hölggyel keveredett szerelmi kalandba. Henriette összeomlik, nincs többé ereje, hogy ellenálljon abetegség támadásának. Halálos ágyán Félix bocsánatot kér, s csak amikor Henriette meghal, akkor jön rá, milyen lángoló szenvedély égett és mennyi kínzó küzdelem zajlott le e csöndes, tiszta és kiegyensúlyozott külső mögött. A völgyliliomát az élet tépte le és a társadalom tiporta el.
A jellegzetes balzaci motívumok: a gyenge ember harca a könyörtelen társadalommal, a vidék és a főváros ellentéte, a szenvtelen külső mögött áramló szenvedélyek, a tiszta lelkű emberek viaskodása a romlottakkal, a jó erőtlensége a gonosszal szemben a legteljesebb kifejezésüket az Elveszett illúziókban kapják meg. Ez az igazi balzaci karrier-regény.

Az ELVESZETT ILLÚZIÓK (1837-1839) az Emberi színjáték központi műve. A három részre tagolódó regényhez szervesen illeszkedik a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága (1839) kötetei. Balzac párhuzamos életrajzként építi fel regényét. David Séchard a befelé élő ember, a mindennapok hőse, s balszerencsés viszonyok közt is hű marad önmagához, eszményeihez,és példája a becsületnek. Barátja Lucien Chardon jó megjelenésű, ígéretes költői tehetségű, de ingatag jellemű, aki érvényesülési vágyból Lucien de Rubemprének nevezi magát. Séchard az apjától örököl kis nyomdát próbálja fellendíteni. Lucien Párizsba kerül, megismeri az előkelő társaságot, majd innen kibukva csalódottan, de álmok és vágyak légváraiban élő saint-simonisták közé sodródik. Csömört kap az irodalmi élettől, végül bukottan tér haza Angoulême- be. Lucien váltót állított ki David nevére, a barát ezt a cspást is vállalja, az adósok börtönébe jut. Lucien pedig menekül szülővárosából. Ekkor találkozik végzetével, egy spanyol főpappal (Vautrin alakváltozása). Vautrin a társadalomellensége, a tagadás elvének megszemélyesítője,a balzaci világ Lucifere. Az ő sorsuk, tündöklésük és nyomorúságuk, majd Lucien végleges bukása a tárgya a folytatásnak, miközben David visszavonultan csak az emberi értékeket ápolva él. Az ábrándok szétfoszlottak, a modern világ eltapossa az álmodozókat.

Balzac ezekkel a művekkel teremti meg a társadalmi regényt.



A REALISTA REGÉNYVIRÁGZÁSA ÉS BOMLÁSA. FLAUBERT REGÉNYÍRÓI MŰVÉSZETE.

GUSTAVE FLAUBERT (1821-1880)

Flaubert személyesíti meg legtragikusabban a l’art pour l’art feloldhatatlan ellentmondásait. Flaubert magára kényszerített feladatként, szüntelenül lázongva alkotja meg a realista regény egyik legnevezetesebb alkotását: a Bovarynét. Betetőzésről és választóvonalról van szó. Neki még sikerül a diszharmonikus életanyagból harmóniát, költőit teremtenie. Ő a virágzás és bomlás között van. A romantikus hősök különlegesek, vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Balzac és Stendhal hősei még különlegesek, de már kisszerű körülmények között. Flaubert-nél kisszerű hősök kisszerű körülmények között jelennek meg. Mégis sikerül olvasmányos anyagot teremtenie.

ÉLETE
Rouenban született. Apja a rouen-i kórház igazgatója. Párizsban jogot tanult, de kezdődő epilepsziája miatt abbahagyta az egyetemet. Élete további részét Croisset-ban élte le. Idejét írással tölti. Két nő játszott fontos szerepet életében. Az egyik Louise Colet költőnő, aki ledér, nagyhangú nő volt, és kisszerű verseket írt. Bovaryné alakja sokat köszönhet Louise Colet-nak. A másik nő Eliza Foucault, aki a megközelíthetetlen nőtípus mintája. Örökös emléket állított neki az Érzelmek iskolája regényében. Fiatal korának nagy eseménye egy utazás: bejárta Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Törökországot és Görögországot. Ennek az utazásnak és későbbi tuniszi útjának eredménye a Salammbô regény lett.

BOVARYNÉ (1857)
Vidéki erkölcsök címmel jelent meg. Szereplői szánalmas és szánandó hétköznapi átlagemberek. A regény időkerete: 1830-as évek elejétől 1846/1847-ig.  Az eseménysor színhelye a francia vidék (Totes, Yonville), illetve néhány naperejéig Rouen. A cselekmény egy falusi orvos feleségének életrajza: a meg nem értett asszony kettős házasságtörése és öngyilkossága.

I. RÉSZ
Charles Bovary csak afféle egészségügyi tiszt (felcser). Pályája kezdetén elvett egy Héloise nevű özvegyasszonyt, aki hamarosan meghalt. Amikor egyik betege, az öreg Rouault lábtörését gyógyította, megismerte annak leányát, Emmát. Emma úgy érzi, társadalmilag emelkedést jelent, ha feleségül veszi Bovary. Emma csalódik benne. Megpróbálja átnevelni férjét. Bovaryt nem érdekli sem a költészet, sem a romantika; többre becsüli a jó konyhát. Bovaryék egyhangú életét egy báli meghívó töri meg. A Vaubyessard kastélyban Emmát arisztokrata elbűvöli. Ez az, amire vágyik: szép ruhák, tánc, bókok. A bál után álmodozni kezd Párizsról, de az állandó feszültség miatt megbetegszik, s orvosi tanácsra környezetváltozásra van szüksége. Emma ekkor már várandós.

II. RÉSZ
Yonville igazi központja Homais úr patikája: itt gyülekezik a kevés számú értelmiség. Törzsvendégnek számít Bournisien tiszteletes, Binet (adószedő), Lhereux (divatáru-kereskedő), Léon Dupuis (segédjegyző) és a Bovary házaspár. Léon egyre nagyobb rajongója Emmának. Közös vonásuk, hogy mindketten mérhetetlenül unatkoznak, nagyvárosi életre vágyódnak. Emma leánya, Bethe sem tud színt vinni Emma életébe. Léon közben elbúcsúzik tanulmányai befejezése miatt, Emma sokáig bánkódik. Egy környékbeli nemes, Rodolph Boulanger a doktornál veszi észre az asszonyt, a könnyű préda lehetőségét.  Rodolphe egy állatvásáron kezd el udvarolni neki. Problémája nem az elcsábítás, hanem hogy hogyan szabaduljon majd meg Emmától. Bovary megműt egy istállószolgát, akinek elfertőződik a lába. Felsül, felesége teljesen kiábrándul belőle. A nő újraéli romantikus olvasmányélményeit. Kitalálja, hogy Rodolphe szöktesse meg. Emma adóssága Lhereux-nél egyre csak halmozódik. Rodlphe a szöktetés előtti estén ír egy levelet, amiben azt írja, hogy nem érdemli meg Emmát. A nő ismét csalódik, sokáig betegeskedik (43 napos idegláz). Berthével nem sokat foglakozik, aki nevelőintézetbe kerül.

II.RÉSZ
Emma felépülése után a vallásban keres vigaszt. Egyszer színházba megy a közeli Rouenba, véletlenül találkozik Léonnal. Ezta találkozást több is követi: Otthon azt mondja, hogy zongoraórákra jár. Egyre jobban eladósodik, amiről férje semmit sem tud. Lassan Léonnal való kapcsolata is kihűl. Egy napon hitelezője 24 órán belül óriási összeget követel tőle. Ekkor súlyt le a végzet Emmára. Rodolphtól is próbál segítséget kérni, majd Léontól is, de hiába. Guillaumin közjegyző pedig tisztességtelen ajánlatot tesz neki. A patikussal felvezetteti magát a gyógyszerraktárba és eszik az arzénporból. A nő a patikus és a férje keze között meghal, mert mindkettő csak okoskodik, és nem teszik meg azt, amivel megmenthették volna. Bovaryt megrendíti felesége halála. De amikor ráakad szerelmes leveleire, a fájdalomba beleőrül, majd hamarosan meghal.

Emma Rouault falusi lány, majd falusi orvosné. Kitörési kísérletei elbuknak, mert be van zárva egy leszűkített földrajzi térbe, Rouen környékére. Csak álmodozhat Párizsról, Itáliáról, a hívó messzeségekről. A falusias körülmények között ő csak áldozat lehet.
Charles Bovary komikus, sőt bárgyú alak. Tizenöt évesen rajta röhög az egész osztály; a tanár úgy bünteti, hogy hússzor le kell írnia: nevetséges vagyok. A neve is mosolyt kelt: a latin bos, bovis jelentése ökör. Nevetséges, ahogyan anyja parancsára 22 évesen feleségül vesz a hozomány reményében egy ijesztően csúnya özvegyasszonyt, Héloïse-t. De leginkább orvosi és férji mivoltában komikus. Valójában nem is orvos, mert egyetemet nem végzett, csak egészségügyi tiszt. Legtöbbször csak ártatlan csillapítószereket rendelt, néha-néha hánytatót, lábfürdőt vagy piócákat. Egyetlen, véletlenszerű sikere, hogy meggyógyította a bertaux-i tanya gazdájának, Rouault-nak törött lábát. Szakértelmének hiányát végzetesen leleplezi egy rosszul sikerült ortopédiai műtét. Teljesen tehetetlennek mutatkozik Emma haláltusájakor is, pedig tudja, hogy arzénmérgezésről van szó. Csak a felesége torkába kellett volna dugnia a két ujját, s megmenthette volna. Férjként is csődöt mond. Fogalma sincs arról, milyen a házassága, miféle érzelmi, gazdasági kapcsolatok fűzik feleségéhez. Otthonában, házaséletében is ügyefogyott. Emma kezének megkéréséig sem merészkedik el, az öreg Rouault bízza rá leányát. Mindvégig abban az illúzióban ringatózik, hogy megvalósult a szerelem teljességében él, hogy ő és Emma boldogsága tökéletes Csodálva bámulja feleségét, cirógató gyöngédséggel veszi körül. Büszke elbűvölő szépségére, tehetségére. Ügyefogyottan ostoba, ő lesz a legutolsó, aki a megcsalatásáról értesül. Gyanútlan jóhiszeműségében ő maga szolgáltatja ki Emmát mindkét szeretőjének. Mikor Rodolphe Boulanger arról beszél, hogy jót tenne a betegeskedő Emmának a lovaglás, Charles boldogan üdvözli ezt az ajánlatot. A szoknyavadász dendivel való szakítás után megint csak ő játssza Léon kezére feleségét. Az ő tragikomikus ötlete, hogy a színházi est után Emma még néhány napot egyedül tölthessen Rouenban (II. 15.), s később is ő javasolja, hogy pénzzavaraival kapcsolatban a fiatalasszony utazzék Léonhoz tanácsot kérni (III. 2.).
Gyámolatlan és együgyű férjét Emma az orránál fogva vezeti. A férj soha nem vesz észre semmit, még azt sem, hogy felesége az új szerelemben kivirul. A féltékenység teljes hiányát Emma nem tudja megbocsátani. Charles szívébe a gyanakvás még akkor sem tud beférkőzni, mikor Emma halála után megtalálja Rodolphe búcsúlevelét. Azzal áltatja magát, hogy csak platonikusan szerették egymást. Csak akkor döbben rá a rideg valóságra, mikor egyhuzamban végigolvassa Rodlphe és Léon valamennyi levelét.
Emma nem abba a világba való, ahová sorsa helyezte. Bonyolultan gazdag lelkivilága, szenvedélyessége, érzelmeinek mélysége, örökös belső nyugtalansága, s merészsége különbözteti meg a többiektől. Légvárainak összeomlása valóságos biológiai-testi összeroppanáshoz vezet. Belebetegszik a tostes-i unalomba, s mikor Léon otthagyja Yonville-t, fizikailag annyira meggyöngül, hogy vért köp. Rodolphe árulása következtében 43 napig önkívületi állapotba jut.
Emma nem romlott asszony. Romantikus olvasmányainak esik áldozatul. 13 évesen került egy zárdába, falta a könyveket. Egy mesés világról ábrándozik később is, szüntelenül álmait kergeti. Bukásainak oka az a naiv hit, hogy a dolgoknak nem lehet megismétlődniük. A házasság első napjaiban igyekszik meggyőzni önmagát, hogy boldog. De hiába próbálja magát szerelembe ringatni, a hétköznapok eseménytelen egyhangúsága elhidegülést hoz férjével szemben. Ez az elhidegülés a teljes kiábrándulásig, a megvető undorig növekedik. Egész létét csalások és hazugságok szövedéke hálózza be. Szeretőinél a viharos, változatos, kalandos életet keresi. Kedvesei lélekben nem érnek fel hozzá: érzelmeik felszínesek, átlagos hétköznapi emberek, titkos és kényelmes szerelmi társnak fogadják el Emmát, de életük hétköznapi nyugalmát megzavarni nem engedik. Emma kétségbeesésében mind mélyebb és veszélyesebb erkölcsi és anyagi örvényekbe sodródik. Tragédiájának oka, hogy képtelen kitörni sorsa által megszabott szűk keretből. De marad még annyi lelki ereje, hogy kilépjen kiábrándító életéből, s ettől válik halottas ágyán óriássá. Mikor temették szeretői nyugodtan aludtak, halála nem rendítette meg őket.

SALAMMBÔ (1862) az ókori Karthágóba kalauzol. Flaubert egy kegyetlenül elnyomott zsoldoslázadás keretében jeleníti meg a gazdag föníciai városállam életét. Tobzódó színekben ábrázolja a lázadók pusztulását és a patetikus néma szerelmet, amelyet a győztes hadak vezérének, Hamilkarnak a leánya,  Salammbô érez a legyőzöttek vezére, Mâtho iránt.

SZENT ANTAL MEGKÍSÉRTÉSE (1849) korai zsengéi közül emelkedik ki, melyet 1874-ben átírt. Remete Szent Antalról szól, aki a 4. sz-ban Egyiptomban élt. Az ő furcsa víziói kapcsán csillogtatja meg Flaubert gazdag képalkotó fantáziáját. Roppant bőségesen pergeti le a szent látomásaiban az ókori vallás isteneit, a különböző babonákat, hiedelmeket, test és lélek kísértő csábításait.  Szent Antal éppúgy magányban él, mint a modern korban a művész. A hit körül rajzanak álmai, vágyai, a hit legegyszerűbb formáját érzi legjobbnak. Flaubert szkeptikus jellem, de érdeklik a végső kérdések. A vallást csak a legegyszerűbb formájában tudta elfogadni.

Az ÉRZELMEK ISKOLÁJA (1879) egy újabb illúzióvesztésről szóló regény. Fejlődésregény: a kamasz- és ifjúkor szertelen, szép szenvedélyeire, a nagy akarásokra, hitekre és reményekre a férfikor kiábrándulása következik, majd a múltjára visszarévedő főhős, Frédéric Moreau nosztalgikus szomorúsága. A főhős kicsit Flaubert alakmása. Vidéki származású fiú, aki Párizsban tanul, abbahagyja az egyetemet, bohém életet él, szerelmes lesz, amely kapcsolatból a véletlenek közjátéka miatt nem lesz semmi. Mindenbe belekap, de semmit nem fejez be. Kitartó munkára nem képes, nem olyan tehetséges, mint hiszi.

EGY JÁMBOR LÉLEK (Egyszerű szív, 1877) novellája egy hasonló témáról szól: egy szerényen, másokért élő cselédlányról. Alaptémája a szegénység. Keresi szeretete tárgyát, élete végén egy papagájban leli meg, mikor az elpusztul, kitömeti.

Nem szerette a fanatizmust, a tudományimádást. Ez ellen írta a BOUVARD ET PÉCUCHET (1881) művét. A század tudományimádatát teszi nevetségessé benne. Illúzióromboló mű. Két ember tudományokkal kezd foglalkozni benne, de bármibe kezdenek, csődöt mondanak, ezért visszatérnek eredeti foglalkozásukhoz. Flaubert utálta a nyárspolgáriságot, a tudatlanságot, ugyanakkor sokszor az egyszerű embereket is megvetette.



BOVARYNÉ REGÉNYTECHNIKAI ÚJDONSÁGAI

GUSTAVE FLAUBERT (1821-1880)

Flaubert személyesíti meg legtragikusabban a l’art pour l’art feloldhatatlan ellentmondásait. Flaubert magára kényszerített feladatként, szüntelenül lázongva alkotja meg a realista regény egyik legnevezetesebb alkotását: a Bovarynét. Betetőzésről és választóvonalról van szó. Neki még sikerül a diszharmonikus életanyagból harmóniát, költőit teremtenie. Ő a virágzás és bomlás között van. A romantikus hősök különlegesek, vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Balzac és Stendhal hősei még különlegesek, de már kisszerű körülmények között. Flaubert-nél kisszerű hősök kisszerű körülmények között jelennek meg. Mégis sikerül olvasmányos anyagot teremtenie. Flaubert művészete a realizmus betetőzése, s a naturalizmus kiindulópontja.

ÉLETE
Rouenban született. Apja a rouen-i kórház igazgatója. Párizsban jogot tanult, de kezdődő epilepsziája miatt abbahagyta az egyetemet. Élete további részét Croisset-ban élte le. Idejét írással tölti. Két nő játszott fontos szerepet életében. Az egyik Louise Colet költőnő, aki ledér, nagyhangú nő volt, és kisszerű verseket írt. Bovaryné alakja sokat köszönhet Louise Colet-nak. A másik nő Eliza Foucault, aki a megközelíthetetlen nőtípus mintája. Örökös emléket állított neki az Érzelmek iskolája regényében. Fiatal korának nagy eseménye egy utazás: bejárta Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Törökországot és Görögországot. Ennek az utazásnak és későbbi tuniszi útjának eredménye a Salammbô regény lett.

BOVARYNÉ (1857)

Vidéki erkölcsök címmel jelent meg. Szereplői szánalmas és szánandó hétköznapi átlagemberek. A regény időkerete: 1830-as évek elejétől 1846/1847-ig.  Az eseménysor színhelye a francia vidék, illetve néhány naperejéig Rouen. A cselekmény egy falusi orvos feleségének életrajza: a meg nem értett asszony kettős házasságtörése és öngyilkossága.

Emma Rouault falusi lány, majd falusi orvosné. Kitörési kísérletei elbuknak, mert be van zárva egy leszűkített földrajzi térbe, Rouen környékére. Csak álmodozhat Párizsról, Itáliáról, a hívó messzeségekről. A falusias körülmények között ő csak áldozat lehet.
Charles Bovary komikus, sőt bárgyú alak. Tizenöt évesen rajta röhög az egész osztály; a tanár úgy bünteti, hogy hússzor le kell írnia: nevetséges vagyok. A neve is mosolyt kelt: a latin bos, bovis jelentése ökör. Nevetséges, ahogyan anyja parancsára 22 évesen feleségül vesz a hozomány reményében egy ijesztően csúnya özvegyasszonyt, Héloïse-t. De leginkább orvosi és férji mivoltában komikus. Valójában nem is orvos, mert egyetemet nem végzett, csak egészségügyi tiszt. Legtöbbször csak ártatlan csillapítószereket rendelt, néha-néha hánytatót, lábfürdőt vagy piócákat. Egyetlen, véletlenszerű sikere, hogy meggyógyította a bertaux-i tanya gazdájának, Rouault-nak törött lábát. Szakértelmének hiányát végzetesen leleplezi egy rosszul sikerült ortopédiai műtét. Teljesen tehetetlennek mutatkozik Emma haláltusájakor is, pedig tudja, hogy arzénmérgezésről van szó. Csak a felesége torkába kellett volna dugnia a két ujját, s megmenthette volna. Férjként is csődöt mond. Fogalma sincs arról, milyen a házassága, miféle érzelmi, gazdasági kapcsolatok fűzik feleségéhez. Otthonában, házaséletében is ügyefogyott. Emma kezének megkéréséig sem merészkedik el, az öreg Rouault bízza rá leányát. Mindvégig abban az illúzióban ringatózik, hogy megvalósult a szerelem teljességében él, hogy ő és Emma boldogsága tökéletes Csodálva bámulja feleségét, cirógató gyöngédséggel veszi körül. Büszke elbűvölő szépségére, tehetségére. Ügyefogyottan ostoba, ő lesz a legutolsó, aki a megcsalatásáról értesül. Gyanútlan jóhiszeműségében ő maga szolgáltatja ki Emmát mindkét szeretőjének. Mikor Rodolphe Boulanger arról beszél, hogy jót tenne a betegeskedő Emmának a lovaglás, Charles boldogan üdvözli ezt az ajánlatot. A szoknyavadász dendivel való szakítás után megint csak ő játssza Léon kezére feleségét. Az ő tragikomikus ötlete, hogy a színházi est után Emma még néhány napot egyedül tölthessen Rouenban (II. 15.), s később is ő javasolja, hogy pénzzavaraival kapcsolatban a fiatalasszony utazzék Léonhoz tanácsot kérni (III. 2.).
Gyámolatlan és együgyű férjét Emma az orránál fogva vezeti. A férj soha nem vesz észre semmit, még azt sem, hogy felesége az új szerelemben kivirul. A féltékenység teljes hiányát Emma nem tudja megbocsátani. Charles szívébe a gyanakvás még akkor sem tud beférkőzni, mikor Emma halála után megtalálja Rodolphe búcsúlevelét. Azzal áltatja magát, hogy csak platonikusan szerették egymást. Csak akkor döbben rá a rideg valóságra, mikor egyhuzamban végigolvassa Rodlphe és Léon valamennyi levelét.
Emma nem abba a világba való, ahová sorsa helyezte. Bonyolultan gazdag lelkivilága, szenvedélyessége, érzelmeinek mélysége, örökös belső nyugtalansága, s merészsége különbözteti meg a többiektől. Légvárainak összeomlása valóságos biológiai-testi összeroppanáshoz vezet. Belebetegszik a tostes-i unalomba, s mikor Léon otthagyja Yonville-t, fizikailag annyira meggyöngül, hogy vért köp. Rodolphe árulása következtében 43 napig önkívületi állapotba jut.
Emma nem romlott asszony. Romantikus olvasmányainak esik áldozatul. 13 évesen került egy zárdába, falta a könyveket. Egy mesés világról ábrándozik később is, szüntelenül álmait kergeti. Bukásainak oka az a naiv hit, hogy a dolgoknak nem lehet megismétlődniük. A házasság első napjaiban igyekszik meggyőzni önmagát, hogy boldog. De hiába próbálja magát szerelembe ringatni, a hétköznapok eseménytelen egyhangúsága elhidegülést hoz férjével szemben. Ez az elhidegülés a teljes kiábrándulásig, a megvető undorig növekedik. Egész létét csalások és hazugságok szövedéke hálózza be. Szeretőinél a viharos, változatos, kalandos életet keresi. Kedvesei lélekben nem érnek fel hozzá: érzelmeik felszínesek, átlagos hétköznapi emberek, titkos és kényelmes szerelmi társnak fogadják el Emmát, de életük hétköznapi nyugalmát megzavarni nem engedik. Emma kétségbeesésében mind mélyebb és veszélyesebb erkölcsi és anyagi örvényekbe sodródik. Tragédiájának oka, hogy képtelen kitörni sorsa által megszabott szűk keretből. De marad még annyi lelki ereje, hogy kilépjen kiábrándító életéből, s ettől válik halottas ágyán óriássá. Mikor temették szeretői nyugodtan aludtak, halála nem rendítette meg őket.

FLAUBERT REGÉNYÉNEK SZERKESZTŐELVE

Flaubert művészi törekvéseinek lényegét a személytelenség (impassibilité) és a szenvtelenség adja. Az író nem szól közbe, nem avatkozik bele a történésbe, s mindvégig személytelenül háttérben marad. Ezt az írói távolságtartást a flaubert-i nézőpont-technika alkalmazása teszi lehetővé: a regényben elmondottakat, maguk a szereplőket mindig valaki másnak a szemével látjuk.
A történetet egy láthatatlan narrátor, Charles Bovary hajdani osztálytársa indítja el, s Emma halála után ismét ő veszi át a mesélő szerepét. A regénykezdet után Bovary nézőpontja érvényesül, majd később és leghuzamosabban Emmáé. Az elbeszélés során más-más nézőpontoknak is helyet ad az író: időnként hol az öreg Bovaryné és Charles, hol Homais, Léon vagy Rodolphe szempontjai jelentkeznek. Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd alakjával kapcsolatban hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő „a pirospozsgás polgárok között a félszázados szolgaság”. E nézőpont-váltó technika is az objektivitásra való törekvést fejezi ki. Ez a fajta objektivitás, tárgyilagosság, az elbeszélő háttérbe húzódása, és a szabad függő beszéd, átélt beszéd alkalmazása túl újak voltak ekkor még. Flaubert ezekkel túlment a kor elvárásain.
A cselekménybonyolítás időrendben, lineárisan előrehaladó, de vannak jól érzékelhető csomópontok: Emma férjhezmenetele (I. 4.); a márkiék bálja és Emma találkozása a nagyvilággal  (I. 8.); Bovaryék megérkezése Yonville-be (II. 2.); a tenyészvásár napja, a szerelmi kapcsolat kezdete Rodolphe-fal (II. 8. ); a Rodolphe- szerelem vége, Emma súlyos betegsége (II. 13.); Emma és Léon egymásra találása Rouenban (III. 1.); Bovaryné öngyilkossága és halála (III. 8.).  A kulcsjelenet, a tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban) Emma elcsábítása.

A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és jelképessé válnak A tárgyak előhívják az érzetek,  a múltat, s megteremtik a kapcsolatot az idősíkok között: pl. a bál után talált hímzett szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte emlékét. Állandóan visszatérő trópusok, pl. a ló-képek: a volt feleség rozzant gebe; Charles úgy tanul, mint a robotoló lova; Emma úgy tett, mint azok a lovak, amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját. A domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert semmit sem fogad be igazán. A fő toposz pedig az ablak: Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik, leskelődik, várja a jelzést (homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal). A kép Bovaryné léthasonlatában is megjelenik: élete olyan hideg, mint egy padlás, melynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját (I. 7.).

A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor Rodolphe, aki egész nap vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban. Léon házasságára Bovary levélben közli: „szegény feleségem is mennyire örülne, ha élne”.
Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál: pl. Párizs térképe, a szenilis herceg, Berthe névadása.