Stendhal: Vörös és Fekete

Stendhalnak negyvenhét éves korában, 1830 novemberében jelent meg első igazi regénye, a Vörös és fekete. Bár Stendhal romantikusnak mondta magát, a Vörös és fekete tanulmányozása során a realizmus kialakulásának lehetünk tanúi. A realista ábrázolásmódhoz közelítette őt mindenekelőtt a képmutatást megvető őszinteség, az igazság kutatásának szenvedélye. Az igazsághoz közelebb kívánt jutni azzal, hogy regényeinek cselekményét mindig valamilyen megtörtént eseményből merítette, és kevesebbet bízott a véletlenre, mint a romantikusok. A stílusban is fölfedezhetjük a különbséget, az elkanyarodást a romantikától. A tárgyilagos megfigyelés és a tárgyilagos megfogalmazás megszállottja volt. A valósághoz, az igazsághoz akart ragaszkodni azáltal is, hogy pontosan ügyelt a részletekre. Stendhalt ugyanis mindenekelőtt az ember, az emberi lélek érdekelte. Ő teremtette meg az úgynevezett analitikus, a lélektani regényt. Főhősei még romantikus lelkek, lázadó romantikus szenvedéllyel, de az író mindig valóságos körülmények közé helyezi őket.
Stendhal furcsa címet adott alkotásának, amely első jelentésében semmiféle konkrétumot nem tartalmaz, éppen ezért rejtélyes, többjelentésű, de lényegében a regény lényegére, kettősségére vonatkozik. A mai –általános- felfogás szerint a vörös a katonaságra, a fekete a papságra utal. Jelentheti a cím a rulettjáték két színét is, a sors két lehetőségét: a nyerést és a vesztést, azt a hazárdjátékot, amelyre a főhős feltette az életét.
A leghelyesebb talán, ha a címet sokkal általánosabb jelképként fogjuk fel: a vörös a dicsőséget, a sikert, a szenvedélyek lobogását, magát az életet; a fekete pedig a bukást, a sikertelenséget, az értékek pusztulását, a halált jelenti. Bár az is lehetséges, hogy a cím színei nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak: a tragikus végkifejletre utalnak, a vért és a halált jelképezik.
 Maga Julien Sorel is ilyen rejtélyes, sokarcú, sokrétű hős. Egyszerre él szinte két időben: a közelmúltban és a jelenben. Legnagyobb kérdése, dilemmája: lenn maradni a mélyben, a szegénységben, vagy aljassá válni. Végül ez utóbbit kénytelen választani: képmutatóvá lesz, álszent, hazug szerepet kényszerít magára, hogy céljait elérhesse, de szerepével sem tud tökéletesen azonosulni. A Vörös és fekete a karrier-regények közé tartozik, azok jellegzetes vonásait viseli magán. A regényidő egy-két év. A különböző regényterek és eseménybeli fordulatok a főhős, Julien Sorel társadalmi emelkedését jelzik, s egy másik világba való átlépését igazolják. A mű első részének színhelye Verriẻres. A város megejtő bájával durván szemben áll az anyagi érdekekkel fertőzött légkör. Verriẻres-ben mindent alárendelnek a haszonnak. Egyetlen képbe sűrítve láthatjuk itt a főhős sorsát: magasba törő becsvágyát, műveltségét és mélybe zuhanását. A törékeny testű fiatal fiú fizikai valójában és szellemileg is elütött környezetétől. A de Rẻnal-házban nagy, szenvedélyes szerelem bontakozik ki Rẻnalné és Julien között. Az asszonyt őszinte, mély szenvedélye határozottá, bátorrá, leleményessé teszi. Bár Julient már a legelső pillanatban elbűvölte Rẻnalné különös szépsége, mégsem tudja élvezni a szerelem igazi örömét. Nem a lobogó szenvedély élteti, csupán haditervet hajt végre, kötelességet teljesít, a hódító férfi szerepét játssza. Katonai feladatnak tartja az asszony megszerzését: így akar fölébe kerülni a polgármesternek.
Julien nem maradhat Verriẻres-ben. A regény újabb színtere Besançon. A papnevelde a képmutatás magasiskolája. A vidéki és papi környezet után fővárosi és arisztokrata társaságba kerül a fiatal hős. A helyszín egyre tágasabb, a tét nagyobb, a terep nehezebb. A főhős az országos nagypolitika sodrásába jut, s most itt kell hasznosítania korábbi tapasztalatait. Ebben a világban egyedül Mathilde kisasszony különbözik a többiektől: ő a kockázatvállalásért rajong, szeret a veszéllyel játszani. Egyszerre él két időben ő is. A szeszélyes márkilány felfedezi apja titkárát, és felajánlkozik neki. Julien pedig úgy lesz a szeretője, hogy dobbanásnyi szerelmet sem érez iránta. Végül sikerül megtörnie a lány gőgjét, kemény büszkeségét. A művészetté emelt képmutatás eredményesnek bizonyult. Ekkor érkezik meg Rẻnalné leleplező levele. Julienről a börtönben végképp lehull a tartuffe-i álarc, amelyet eddig is csak kényszerűségből, undorodva hordott. Azonosulhat végre önmagával, mostanáig rejtegetett. Leplezett tisztább énjével. Csak itt, a börtönben ismeri meg az igazi, lángoló szerelmet: Rẻnalné naponta kétszer látogatja. Ez a felszabadult, mértéktelen és őszinte szerelmi szenvedély kárpótolja elveszett életéért. Julien úgy menti meg lelki épségét, hogy kilép az életből. A regény a félelmetes, kiábrándító világot mutatja be: az író a sötét kép ellenére sem pesszimista.

forrás: More About : A 19. századi francia realizmus (Vörös és fekete)